Sziasztok!
Örülök, hogy a Nők lapja -ami a kedvenc női magazinom-adott egy lehetőséget nekünk is.
Mármint nekünk anyukáknak, akiknek bőven lenne mondanivalójuk, de nem volt hozzá hallgatóság… ill. a család oly mértékben leterhelt, hogy úgy érezzük sokszor jobb ha csendben maradunk.
Szeretném, ha tudnék segíteni a mai fiatal generációnak abban, hogy önmagára találjon…
Én egy 31 éves 2 gyermekes anyuka vagyok… fiatalon vállaltam az első gyermekemet, tudatosan és persze megfelelő háttérrel…de és itt jön a de…
Ez a háttér a szüleink voltak, mert sajátunk semmiből sem volt… de tudtam, hogy szeretem a férjem és gyereket szeretnék tőle… Összeházasodtunk egy év múlva megszületett a fiúnk . Aztán jöttek a küzdelmes évek, de akkor nem éreztem nehéznek így visszanézve sokszor azt gondolom , Úr Isten hogy is bírtam ki… a fiam egy éves volt amikor visszamentem a munkahelyemre dolgozni, éjszaka kellett 12 órát kibírnom reggel haza… és ott volt egy kisbaba… Férjem is rengeteget dolgozott!
Meg is lett mindenünk, gyerek, ház, kutya új autó és persze egy csomó hitel, de tudtuk fizetni, csak sokat kellett dolgozni… Közben és észrevétlenül kicsit elszálltunk, azt gondoltuk pfú nekünk aztán minden összejön ám…
Öt éves volt a fiúnk mikor úgy éreztük kellene egy második baba… Ekkor jött az első pofon, elveszítettük a babát… azt hittem ez velem velünk soha nem történhet meg…de még is engem toltak a kórház folyosóján… Sikerült felállnunk, azt gondoltuk ez sajnos az élet rendje… de miért pont mi…???
Munkámba menekültem még többet dolgoztunk, még több mindenünk lett… egy év múlva elveszítettünk még egy babát és sajnos egy harmadikat is…. Ekkor már éreztem, hogy valami nagyobb gond van… és elhatároztam, hogy nem próbálkozunk többet…van egy fiúnk és ez így jó!
(Végig mentem az összes vizsgálaton semmit sem találtak egyikőnknél sem!!!! nem értettük…)
Szeretett munkámat de a női irigység és áskálódás miatt fel kellett adnom, pedig ha valaki akkor én szerettem amit csinálok és szívvel lélekkel végeztem… Felmondtam és munkanélküli lettem majdnem 10 évi munka után… mélypontra kerültem… ekkor jött egy barát, aki rávett, hogy sportoljak… a munka hiánya és a sok felszabadult idő miatt komolyan sportolni kezdtem (futás és versenykerékpár…) Ettől a testem átváltozott, izmos sportos anyuka lettem, rengeteg erővel és friss más világszemlélettel!
Akkor még nem tudtam, de ez átváltoztatott… Kezdtem ráébredni saját női és igazi énemre…
(Addig csak egy anyuka voltam, egy feleség, egy gép…)
Négy munkanélküli hónap után egy másik ismerősöm által találtam egy új kihívást jelentő munkát, amit addig sohasem végeztem… de beletanultam, élveztem és amennyire tőlem tellett jól is igyekeztem csinálni…
Kb.egy éve dolgoztam ott amikor, teljesen váratlanul történt valami.
Dolgozott ott egy férfi kolléga, akire sohasem néztem úgy mint férfi, én úgy gondoltam soha sem válok el, nekem elveim vannak a házasság szent dolog.
De egy nap mikor be kellett a szabadnapomon mennem, valami miatt sürgősen… ez a férfi másképp nézett rám és én észrevettem…
Akkor eldőlt minden, jött két lopott randi, ahol tudtuk nekünk együtt kell lennünk… Nem tudtam, hogy tálaljam a fiamnak, a férjemnek a családnak.. Nálunk nem volt divat a válás… Elmondtam a férjemnek, anyukámnak a fiamnak aki akkor már 8 éves volt…
El is költöztünk vissza a gyermekkori szobámba a fiammal együtt… Valahol a szívem mélyén tudtam, hogy jól cselekszem, mert felszabadultam, megváltoztam, de féltem a fiam, a világ az ismerőseim véleményétől…
Egy dologra viszont rájöttem a saját boldogságomért csak én vagyok a felelős…el kellett döntenem magamban, hogy felvállalok minden nehézséget, mert éreztem másképpen boldog lehetek…
A válást még ki sem mondták -mert ez elég hosszú folyamat- megfogant egy kisbaba… nem értettük hogyan, mi csak szerelmesek voltunk egymásba az új párommal… (védekeztünk!)
A világ legboldogabb anyukája voltam, és hasamban egy új élettel, elmentem a válóperes tárgyalásra…
Folyt.köv…
Kommentek